Gyönyörűbb üzenet sohasem lesz talán

Június elején a Kígyósi puszta egyik csatlakozó területén fotózgattunk, zsályás-aszatos legelőrészlet az első képen.

Szemeslepke portré közönséges kakukkfüvön (Thymus labrescens), utóbbit sokat láttunk, csendesen-szépen hozzátartozik a tájhoz.

Közönséges szénalepke (Coenonympha glycerion).

Mezei sóska (Rumex acetosa), egyszerű legelős faj számunkra is ehető levelekkel.

A hagymát szeretném közelebbről meghatározni.

Szerintem ez kék atracél.

A bakszakáll (Tragopogon dubius) löszös területet jelöl, a környező falvakban is megfigyeltem.

A koloncos legyezőfüvet (Filipendula vulgaris) soxor láttam, most értem a határozáshoz: ez a pirosló bimbós állapot nem csúnya.

A lózsályát (Salvia verticillata) csak védett és jobb talajú területeken láttam, más leírások szerint országosan gyakori.

Parlagi rózsa (Rosa gallica); a régi legelők egyik legszebb virága. Nem nő magasra, a szára girbegurba, cserébe nem kér sem kertészt, sem vegyszert, állja az erős napot, a legeltetést. Rózsa a javából

És rózsa a javából, ahogy a szekérút szélén díszlik nekem gyönyörű.

Ilyenek voltak egykori és durván megszűntetett falusi legelőink, és ilyenek lehetnének a kallódó területek, ha lenne tájra figyelő gazdálkodás. Ilyenek lehetnének vidéki hétköznapjaink. Remélem, hogy a szigorú és bürokratikus területvédelem mellett vagy még inkább helyett felismerjük rejtett kincseinket.

Rózsa a pusztán

Sokat gondolkodtam, hogy melyik képet, hány felvételt, hogyan posztoljak. Külön bejegyzés mellett döntöttem, mert megérdemli a növény, a táj. Ismét a dűlőút szegélyében (értsd a föld út szélén) találtam szépet. A képek erős fényekben készültek június elején.

A parlagi rózsa (Rosa gallica) védett növény, szereti a löszös, háborítatlan területeket. Cserje volna, olyan méter körüli magassággal; legtöbb rózsánk őse. Ma már csak elvétve találhatunk, pedig lehetne sok helyen. Számomra mostmár a puszta egyik jelképe.