A ladányi duzzasztónál

Augusztus utolsó napján újra a Ladányi Duzzasztónál és környékén fotóztam, ezúttal baráti társasággal indultunk útnak. A fények játékát és a vízcseppek ragyogását próbáltam elcsípni, kevés sikerrel.

Tájkép a gátról, a sorozat kedvenc képe.

A közönséges gyöngyházlepkével (Issoria lathonia) meg a határozás körüli bíbelődéssel belekóstoltam a lepkék világába, van mit tanulni. Köszönöm Lathonia és Razor olvtársak segítségét.

A szárny alsó oldalán, a gyöngházfoltokban látom a megjegyezhető bélyeget.

Egy szép kardoslepke (Iphiclides podalirius) a zsályák közül...

és egy meditáló arc a partmenti száraz fűből.

A református templom és

az öreg folyó az alkonyati fényben.

Gondolkodtam, hogy fél év elteltével mit idéznek a képek. Türelmetlen várakozást az elején, hogy -mint a láncra szorított kutya- kiszabaduljunk a "rétre". Aztán a jóleső ráhangolódást, ahogy beleharapunk az ösvénybe, a táj örömét, ahogy eltűnik az épített világ. És bár a duzzasztó is emberi építmény, él annyira a természet, és varázslatos annyira "maga az út", hogy mindenki belefeledkezik valamibe: a felhőkbe, a víz rohanásába, a nyugalomba, a pihenés örömébe, a létezésbe. Eszembe jut, hogy bármennyire is kevés, de csak kihoztunk zsáknyi szemetet az érintetlen részekről, és hogy a lemenő nap fényében valami megfoghatatlan ősi békességet és összetartozást érzek.