Mánfa és erdei szépségek

Marázáról Mánfának kanyarodtunk az Árpád-kori templomhoz.

Még borongós időben is festői.

A templom kövekből kirakott kerítésén találtam ezt a részletet: fagyöngy, dió és mogyoróhéj, amolyan erdei terülj-terülj asztalka, erdei vendéglő.

A domboldalról szabályos patakokban érkezett az olvadt hólé, de azért csak elindultunk egy rövid sétára. Az erdő a templom mögött kezdődik. Az illatos hunyor (Helleborus odorus) tucatjával virított.

A szemét között is. Egyszerre szép és elszomorító a látvány; és van ennél durvább kép. Sőt, igazán élőben durva a szemét.

Az erdőszélen találtam ezt a szép követ. Rajzos látványa régi történetet sejtet a természet erőiről, talán a történelemről, talán rólunk.

Rövid, jóízű séta kerekedett az avarillatú csendben. Mohaszőnyegen nemes májvirágot találtam (Hepatica nobilis). Ő szintén a boglárkák nagy családjához tartozik.

A szártalan kankalin (Primula vulgaris) az ösvény szélén integetett. Igaz, sétáltam érte. Kemény 120 métert, aztán még annyit. Gyönyörű.

Egyik útitársam pettyegetett tüdőfüvet (Pulmonaria officinalis) mutatott egy vízmosásban.

Nem ennyi virágot láttunk, hanem sokkal többet. És a képek nehezen adják vissza a hangulatot, a nyugalmat, a belefeledkezést, a fölfedezés örömét, pedig az az igazán gyógyító.

Bakancsos éttermet keresve még nézelődtünk a Mecsekben, szokás szerint itt-ott megállva. Hát szép volt. Azután királyi módon ebédeltünk egy főút melletti helyen, miközben az ablakon át a hunyorokban és az énekesmadarakban gyönyörködtünk. A szemét és az igénytelenség elszomorító, a természet küzdése és ajándékai azonban megerősítik a magunk fajta lelkes természetjárókat:)
Ebben a posztban 1-nél több védett növényfajt naplózok.