Kiscsákói kastélynéző

Itt pusztul a közelünkben, van történelme, fájdalmas jelene, átgurultunk páran. A középkorban Ördöngös hegyese és Csákó hegyese egyesüléséből alakult Kéthegyes. Ebből alakult a hódoltság után Kiscsákó és Nagycsákó. Az uticél a kastély.

A képek sorszáma alapján itt fotóztam és magamtól közönséges karimáspoloskának (Coreus marginatus) mondom. Embert nem eszik, kizárólag vega anyagokon él.

A kastély a másik oldalról.

A szokatlan napsütésben erdei busalepke (Ochlodes sylvanus) sütkérezik.

Most már tudom, hogy a szeplőlapu nemzetségbe 10 faj tartozik, 1 honos nálunk, a kis szeplőlapu (Cerinthe minor).

Bár sok helyen nyomnövény, nekem az egyik névtelen kedvencem a nagy bakszakáll (Tragopogon dubius).

Közelebbi részlet (feltekert beállításokkal).

Folytatás a következő posztban.

Kiscsákó

2016. szeptemberében határjárásként ránéztünk a vetővirágokra (Sternbergia colchiciflora) - talán ha 10 tövet találtunk virágban, kép is csak 2 készült.

Jöttünk-mentünk, aztán a tanyaromok között Kiscsákóra, a kastélyhoz kanyarodtunk.

Találtunk bejáratot, és a romok között ott díszlenek a szép részletek, ez például a torony közelebbről.

Beljebb a szomorú valóság:

Vannak nyomai a felújításnak,

de a történet szomorú véget ért...

A csatorna jó kis élőhely benyomását keltette,

a vadkomlót (Humulus lupulus) a közelében találtam.

A területnek van egy géptelepes, ma is használatban lévő része. A bokrok között az egykori közösségi lét nyoma a romos kápolna.

Nem tudom, van-e, kell-e ezen felül zárszó...